Chapter Text
A lakás kicsi volt, de rendes. Nemecsek ragaszkodott hozzá, hogy rend legyen. Nem azért, mintha különösebben szeretett volna takarítani, hanem mert a rend valami olyasmit jelentett a számára, amit a teste már nem tudott biztosítani: állandóságot. A székek mindig ugyanott álltak, az asztalon a pohár ugyanabba a kör alakú nyomba illeszkedett vissza, amikor esténként jó barátja, Áts Feri elmosta. Ő ezt szó nélkül elfogadta.
Hónapok óta éltek ebben a kis lakásban ketten, mert Áts gondját viselte a kis szőkének, aki a betegsége utóhatása miatt alig tudott felkelni az ágyból.
Áts kevesebbet volt otthon gondolatban, mint testben. Néha hosszú percekig ült mozdulatlanul, és csak a lábprotézishez szokott ritmus maradt meg benne – az a furcsa, idegen ütem, amely minden lépésnél emlékeztette arra, hogy valami hiányzik, hogy valamit elvesztett. A balesete óta nem mindig tudott magára teljes jogú emberként tekinteni. Nyomorék lett egy életre, fogyatékos. Ezért kompenzált. Ahogy Nemecsek is, csak más módokon.
- Induljunk. – Mondta végül a kis szőkének. Nemecsek bólintott. Már a kabátját tartotta a kezében, lassan mozgott, nehogy egy köhögő roham elkapja.
A lépcsőházban hűvös volt. A kis szőke köhögése visszahangzott a falak között, Áts pedig minden alkalommal megállt ilyankor. Nem látványosan, csak épp annyira lassított le, hogy ha szükség lenne rá, elkapja barátját.
De Nemecsek mindig intett.
- Menjünk tovább.
Az utcán szél fújt, Áts szorosabbra húzta a sálat barátja nyakán. A lámpák fénye sárgán derengett a szürkületben, az emberek gyorsabban mentek a kelleténél, mintha mindenki haza akarna érni valami elől, amit nem nevez meg.
- Emlékszel? – szólalt meg Nemecsek halkan. – Amikor még a Grundról mentünk haza? Csak akkor még… ő is itt volt. – Egyikük sem mondta ki, de mindkettejüknek fájt, hogy egy baráttal kevesebben élték nyugodtnak nem mondható életüket.
Áts féloldalasan elmosolyodott.
- Akkor még nem siettünk.
- Most sem sietünk. – Suttogta Nemecsek, rápillantva barátja protézisére. Pontosan tudta, hogy ahogy Ő maga igyekszik nem mutatni a betegségéből megmaradt jeleket, úgy Áts is igyekszik nem foglalkozni azzal, hogy lábprotézise van. Mondatára a Vörösingesek vezére azonnal lassított.
A vendéglő, ahová hetente egyszer betértek, már kinyitott. Ajtaja nyikordulva engedte be őket.
Meleg volt, és az a jellegzetes, kissé fáradt emberszag terjengett, ami az ilyen helyeket mindig betölti: dohány, olcsó bor és túl sok elmondott történet maradéka. Leültek a sarokba. Ez már náluk szokássá vált. Nemecsek szerette, ha a háta mögött fal van, aminek nekitámaszkodhatott, ha elkapta egy erős köhögés, Áts pedig vele szemben foglalt helyet.
Egy darabig csak ültek és figyelték a többi vendéget, miközben vizet kortyoltak. Aztán a kis szőke megszólalt.
- Gondolkodtál már azon, hogy… mi lett volna, ha itt marad velünk? Ha nem kellett volna elmennie? – Áts nem kérdezett vissza.
- Melyikünk helyett maradt volna? Ő volt a legidősebb.
- Bármelyikünk helyett! – Vágta rá azonnal a kis szőke, majd köhögött. Áts az asztalra tette a kezét. Ujjaival lassan dobolt, mintha számolna.
- Ő elment. Mi meg maradtunk. Ennyi. – Jelentette ki végül, de látszott rajta, hogy neki is fájt.
- Elment, igen.
- És egyik sem könnyű. Sem menni, amikor tudod, hogy itthon várnak rád, sem maradni és nem tudni, mi történik ott vele… - szorult ökölbe Áts keze. Nemecsek felnézett rá. Tekintetében volt valami nyugtalanság, amit nem lehetett pusztán a betegségére fogni.
- Néha azt érzem… - kezdte, de a köhögés félbeszakította.
Most erősebb volt, mint az előbb. A vállai megrándultak és egy pillanatra úgy tűnt, mintha nem kapna rendesen levegőt. Áts azonnal előrehajolt, de a kis szőke már intett is, hogy rendben van. Eltelt néhány másodperc, míg Áts felajánlotta az ő félig kiivott vizes poharát Nemecseknek, aki a sajátját már meg is itta.
- Néha azt érzem – szólalt meg végül halkabban – hogy ott kellett volna maradnom. – Áts arca megkeményedett.
- A Grundon? – A kis szőke a fejét rázta.
- A vízben. Mindannyiszor, amikor ’megfürödtem’. Akkor talán nem kéne állandóan a közelemben lenned és élhetnéd Te is az életedet… - Áts elképedve nevetett fel.
- Jesszus, Ernő! Szerinted én képes lennék önállóan boldogulni a világban ezzel a lábbal?
Csend lett. Ez nem az a csend volt, amit meg lehetett törni egy újabb mondattal. Áts lassan hátradőlt.
- Én meg azt érzem – fújta ki lassan a levegőt az orrán keresztül -, hogy amikor felébredtem a balesetem után, valaki más életébe kerültem bele. – Nemecsek ránézett.
- Nem a Te életed?
- Nem egészen. Az enyémben… két lábam volt. Az enyémben tudtam rendesen futni. Az enyémben… a francba is, az én életemben nem néztek ki mindenhonnan, csak, mert más voltam! – Szorult ökölbe egy pillanatra a keze.
Nemecsek ezúttal nem szólt. A két fiú, akik valamikor, régen ellenségek voltak – most egymásra voltak utalva. Ültek egymással szemben és egyikük sem próbálta megvigasztalni a másikat, mert pontosan tudták, hogy nem vigasztalni kell, hanem továbblépni. Ebben segítettek egymásnak kölcsönösen… és segített az is, akinek végül el kellett mennie harcolni.
Az ajtó ekkor kinyílt. Senki nem figyelt fel rá először – csak egy újabb vendég. Egy kabátos alak, aki megállt egy pillanatra a küszöbön, mintha nem lenne biztos benne, hogy valóban be akar-e jönni. Azután mégis belépett Lassan. Körülnézett. Tekintete végigsiklott az asztalokon, azembereken, a füstön – és megtalálta, akiket keresett.
Őket.
Boka János nem mozdult. Mintha ellenőrizné, hogy valóban azt látja-e, amit lát. Majd gyors, ám kimért léptekkel átszelte a bárt és a fiúk asztala mellett állt meg.
Nemecsek volt az első, aki meglátta. Először csak megdermedt, egy köhögés a torkába rekedt a döbbenettől, majd lassan felállt. Ő tudott megszólalni először.
- Boka… hazajöttél? – A fiú állkapcsa megfeszült.
- Egy kicsit. Igen. – Áts végre szintén felnézett rá. Boka halványan elmosolyodott. Most, hogy a lámpafény az arcára vetült, látszott rajta sok dolog, amit nem mondott ki: a fáradtság, az éjszakák, amelyek nem hoztak pihenést és valami más is, amit nem lehetett egyszerűen abba a kategóriába elhelyezni, hogy ’frontszolgálat’.
- Ti azóta is együtt? – Rándult meg a szája széle, s egy mosoly árnyéka sejlett fel rajta.
- Igen. Azóta is. És még sokáig. Talán végig. – Válaszolta Áts. Boka bólintott, s tekintete egy pillanatra a kis szőkére siklott, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy még redben van a barátja.
- Hazajöttél. Onnan. – Suttogta halkan Nemecsek, a döbbenettől kerekre tágult szemmel, mint aki még mindig nem hiszi el, mi történt. – Visszajöttél. Hozzánk. – Boka odahúzott egy üres széket és leült. Nem nyugodtan, készenlétben. De leült. És ezt barátai még ne tudták, milyen sokra kell becsülniük a közeljövőben.
A lámpa villant egyet felettük, majd egy hirtelen széllökéstől kialudt. De ez nem volt baj. A fő, hogy már nem csak egy emlék volt velük. Az emlék valósággá vált és hazajött. Hozzájuk. Mert pontosan tudta, hogy mindhármuknak szüksége van a másik kettőre az életben maradáshoz.